Happy Trick or Treat!

A kislány annyira élvezte a halloweeni “csokit vagy csalunk” kosztümös menetet, hogy a legutolsó háznál, kissé már kimerülten, de még mindig lelkesen, csak annyit tudott mondani a Happy Halloween és a Trick or Treat helyett, hogy Happy Trick or Treat. Édes volt 🙂 Ő elefántnak öltözött, a pici pedig tigrisnek. Izgatott volt ő is, ügyesen ébren maradt egész este.

És azt kell, mondjam, hogy én is nagyon élveztem a halloweenozást, szerintem Magyarországon is ünnepelnünk kellene! Mind a beöltözős rész, mind pedig a szomszédokkal való gengelés felvidítja az embert, legalább is rám jó hatással volt. Pláne a whisky-canada dry és a jelly shot, amiket a rémisztő sátoroknál adtak a felnőtteknek – világító jégkockával a pohárban!

De az est fénypontja mégis csak az volt, amikor engedélyt kaptam a szülőktől altatás után, hogy rászálljak az összekalapozott édességekre. Muhhahhhahhaaa!

Reklámok

Egy boszorka van

Három fia van. Vagy két lánya? Legalább is nekem most annyival kell megbirkóznom, bár nagyon szerencsés vagyok, mert jólnevelt, tündéri lánykákkal töltöm a napjaimat. Szerencsére nem bánják, hogy alpokaljai angolt beszél az au pairjük, a kislány már rákapott a magyarázásra, ha nem értek valamit, segít.

És nem vagyok rest, énekelek nekik magyarul minden nap. A repertoárom elég széles, a régi magyar népdaloktól kezdve, a rém egyszerű hinta-palintán át, a Szabó Balázs és Margaret Island klasszikusokig mindenféle dallal megismertetem őket. Ma fájt a fejem nagyon, úgyhogy leragadtam az „Egy boszorkánál” – vagy 30-szor énekeltem el a picinek, és közben ráztam a zizitojást. Nagyon élvezte! Szerintem pár hónap és megtanulja a dalt.

De ha délelőtt vagy délután altatom a babót, akkor a Körtéfa dalt énekelem neki. Nem hiszem, hogy ezt sokan ismeritek, nem szokták tanítani az iskolákban, úgyhogy álljon itt a szövege. Nekem az egyik kedvencem, még Szombathelyen tanultam áltsulis énekkaron. Csodaszép magyar népdal!

Körtéfa, körtéfa,
Gyöngyösi körtéfa,
Sok gyalogkatona
Megpihent alatta.

Alulról szél fújja,
Fölülről nap süti,
Jó annak nevetni,
Ki egymást szereti.

A szakirodalom szerint ebben a korban sokat kell énekelnünk a gyerekeknek, a zene fejleszti őket. Még jó, hogy 12 évig énekkaros voltam, maradt némi hallásom. Bár szerintem a babát azt sem zavarná, ha hamisan énekelnék, mert már azon is nagyot kacag, ha fújom az orromat… szóval szeret mindenféle zajt, csörömpölést, hangutánzást. De a nagylány is szereti, ha énekelek! Szerintem pár hét és ráragad a hinta-palinta. Vagy a „Kossuth Lajos azt üzente”, mert ma azt énekeltem neki vagy 23-szor egymás után. Nem bánta…

Holnap Halloween! Úgyhogy ezért is a tökös nyitókép, meg a boszorkányos hangulat 😊 Szinte minden második ház fel van díszítve szellemes, csontvázas, pókhálósan-pókos, rémisztően vicces-viccesen rémisztő kiegészítőkkel. Mi is faragtunk a hétvégén tököket, én egy nagyon picit csináltam – mestermunka lett! Beöltözni nem fogok, mert nem volt elég időm kitalálni a jelmezemet, meg aztán beszerezni, illetve a gyerkőcök picik, és bár megyünk majd Trick or Treat-re a környező utcákban, kérdéses, hogy a kislány meddig fogja bírni szuflával. (Btw. az Amazonról 80 dollárért rendelhetsz egy nagy plüssfigurás jelmezt, vagy 20 dollárért valami teljesen illetlent… Szóval egy idő után inkább feladtam a keresgélést. Majd beöltözöm máskor, máshol, másminek.)

A zsáknyi édesség, amit a szülők vettek, hogyha esetleg hozzánk csöngetne be jelmezes gyerkőc, szerintem egész hétre elegendő lesz – nekünk, felnőtteknek.

Beszélni, beszélni, beszélni

Még ha alpokaljai angolt is beszélek jelenleg (teljesen szétesett a nyelvtudásom, amint kiértem az Újvilágba) au pairként a szülőkkel folyamatosan beszélni kell. Ezt ma nagyon megtanultam.

Bármennyire is azt gondolom, hogy azért konyítok valamelyest a gyerekekhez (hogyan etessük, pelenkázzuk, öltöztessük őket, és játszunk, kiránduljunk, buszozzunk velük), mivel egy idegen család gyerekeit bízták rám, elkezdtem kételkedni magamban. Hiszen még csak a második hetemet töltöm a családdal, honnan is tudhatnám tökéletesen a rutinjaikat és ismerhetném egyáltalán őket. Pláne a szülők nevelési elvárásait.

Ráadásul múlt héten még egy másik nanny vigyázott rájuk, aki nagyon sok mindent megmutatott nekem, de én már akkor sem értettem egyet egy-két dologgal. Például kedden baking projectet csináltunk a kislánnyal, sütöttünk valami sajtos sütit (amit aztán kábé meg sem kóstolt, de ezt most hagyjuk), majd a mosogatást is ő csinálta – HIDEG vízben. Merthogy a nanny felajánlotta neki a választást, hogy hideg vagy meleg vízben mosogasson. Na nekem ez azért fura volt, és megnéztem, tök hideg volt a víz, amiben vagy 25 percet pancsolt a kezével a kislány. Vagy hogy minden ebédhez adott mandulavajas-lekváros szendvicset neki – miért? Nem láttam értelmét, hiszen volt főtt étel is adva, teljesen felesleges volt a tányéron az a szendvics…

És ma ki is bukott, hogy azért kérik tőlem, hogy ha megyünk is szerdánként a könyvtárfoglalkozás után a kávézóba a gyerekekkel, heti egynél többször ne vegyek neki süteményt – merthogy a korábbi nannyk és babysitterek csak mandulavajas-lekváros szendvicset adtak ebédre a kislánynak. Csak azt! Szóval meg is beszéltük, hogy inkább meleg ételt készítek, a pici is tud már nagyon sok mindent enni, a hűtő és a fagyasztó pedig fullon van elkészíthető étellel. És bár féltem a fagyasztott ételektől még a kiutazásom előtt (én egyáltalán nem eszek ilyeneket otthon), itt minden a konyhában fellelhető étel organikus, bio és szuperegészséges. Illetve amíg a szülők ezeket veszik, addig nekem ezekkel kell táplálnom a csüntöket.

De beszéltünk arról is, hogy ha kreatívkodunk a kislánnyal, annak nem a művészi produktum a lényege, hanem csak hogy jól érezzük magunkat (ettől azért megnyugodtam). Vagy hogy megtervezhetjük előre a heti ebédmenüt együtt, mondjuk vasárnap. Vagy hogy az fontosabb, hogy a jó levegőn kint legyünk, és aktívan töltsük a pici két napközbeni alvása közötti időt, minthogy percre pontosan tartsam a napi menetrendet. Legyenek szokások és visszatérő napi programpontok, de nem kell szigorúan az időpontokat tartanom. Ez azért nagy könnyebbség!

Szóval igaz a mondás. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, tehát ha nem beszélgetek a szülőkkel és nem teszem fel a kérdéseimet nekik, akkor én sem leszek bölcsebb és csak szorongani fogok napközben, hogy vajon jól csinálom-e a dolgokat. Az pedig se nekem, se a gyerekeknek nem jó.

Gyerekszáj #1

A gyerekekkel való foglalkozás talán egyik legjobb része, amikor pelenkát cserélhetek.

Na persze! Dehogyis, az a legbénább rész… és a legbüdösebb is.

De amikor a hároméves valami vicceset mond, akkor szétpukkadok a nevetéstől és bearanyozza a tökmag a napjaimat. Ezért nem foglak benneteket sem megfosztani a hároméves aranyköpéseitől! Fenomenálisak (vagy nektek lehet, hogy nem, de az utókornak én most mégis megőrzöm őket).

1. Játszunk, kérdezgetek tőle ezt-azt a játékkal kapcsolatban, majd rövidre zárja a beszélgetésünket:
– Let’s not talk about that anymore. You ask too much questions, you’re so curious!

2. Minden reggel megfésülöm a haját, nem nagyon szereti:
– I need to brush your hair because we girls do that every morning.
– But I don’t need a hairbrush because I’m gonna have a haircut soon!

3. Minden nap elmondja kétszer-háromszor, hogy hiányzik anyukája és apukája:
– I miss mommy and daddy.
– I miss them, too.
– Why?
– Because they are nice people, I like them.
 Egy nappal később:
– I miss my mommy and daddy because they are nice people!

4. Tegnap felmásztunk egy brutál meredek domb tetejére. A kislány is felgyalogolt magától, majd a tetején summázott:
– I think, this is not a hill, this is a mountain!

IMG_3909

 

Ready to fly

Az esték a legrosszabbak.
Nappal elvagyok, mert a gyerekek 120%-ban lefoglalnak.
De az esték, amikor egyedül vagyok, nyomasztóak.

Ready to fly, azaz készen állok a repülésre. Legalábbis ezt a konklúziót kaptam az online kurzusok elvégzése után. El is hittem, hogy készen állok arra, hogy összepakoljam a bőröndömet (amit úgysem lehet egy évre), hogy rendben hagyjam a lakást (még mindig várom, hogy a tündérek befizessenek pár számlát), hogy elbúcsúzzam a szeretteimtől (van, akitől képtelenség). Azt hittem, hogy majd ha az óceán fölött repülök éppen, akkor be fog ütni, hogy én most tényleg magam mögött hagytam mindent, és egy évre Amerikába költöztem.

De nem ütött be.

A New York City(hez közeli) tréningiskolában még mindig nem fogtam fel, de akkor sem, amikor már másnap, három év után újra, Manhattan flaszterét tapostam. A Rockefeller Center tetején végig néztem a naplementét, ami megbabonázott. Aztán amikor leereszkedtem a dzsungelbe, teljesen megszédültem a zajtól, az embertömegtől, a melegtől, a párától, a szmogtól, a New York-szagtól. De még mindig nem ütött be.

Azt hittem, hogy majd a JFK-SEA repülőúton tényleg már le fog esni, hogy mi zajlik éppen velem, de ez sem történt meg. Elgyötörten, ám annál nagyobb lelkesedéssel érkeztem meg a hostfamily-hez, akik mérhetetlen kedvességgel fogadtak – és barátságosak velem még mindig, minden egyes percben.

Kipakoltam a brutál nagy szobámban a két bőröndöm és a kézitáskám, és persze rájöttem, hogy alig hoztam pár ruhát (annál több gyógyszert és kontaktlencsefolyadékot…). Pár nappal később persze arra is rájöttem, hogy nem hogy kevés ruhát hoztam, hanem az időjáráshoz teljesen alkalmatlan darabokat sikerült bepakolnom. De erről majd egy másik posztban.

A munka része nagyjából ott ütött be, amikor csütörtökön, az első napon, amikor a gyerekekkel már csak én voltam egyedül és nem volt itt velem a korábbi nanny, a szakadó esőben egyensúlyoztam a dupla üléses babakocsival a zebránál, és próbáltam bejutni a szupermarket ajtaján – persze sikerült, mert egyből odaugrottak segíteni nekem. De erről is majd külön részletesebben egy másik posztban.

Az, hogy Amerikában vagyok, és egy gyerekkori álmomat valósítom meg éppen, még mindig nem ütött be. Hogy teljesen új életet kell most egy évig itt kialakítanom, még szintén nem ütött be. És egy darabig nem is fog, mert fel kell dolgozom sok mindent, és az érzéseimmel meg kell küzdenem. Ami nem megy csak úgy egyről a kettőre. Ugye?

De sokat segített már az is, hogy a vasárnap délutánomat a tréningsulis szobatársammal töltöttem, a kolumbiai Alejandrával, aki szintén itt lakik Seattle-ben (pontosabban 40 percnyi buszútra), és turistáskodtunk, felfedeztünk, fotóztunk, sokat beszélgettünk. Nagyon felszabadító volt, és amikor hazaértem, éreztem, hogy sokkal vidámabb, lazább vagyok, könnyebben beszélek a szülőkkel.

Ja igen, mert azt hiszed, hogy tudsz angolul, aztán kidobnak a repülőből az anyanyelviek közé, és úgy érzed, hogy az alpokaljai angoloddal nem hogy kifejezni nem tudod magad gördülékenyen, de még a magabiztosságod is elillan. Igen, ez zajlik éppen, de TUDOM, hogy idővel túl leszek ezen is, és az angolom is megpendül (hát még az önbizalmam).

Szóval, kedves leendő au pairek, ha ezt olvassátok, higgyétek el, hogy ready to fly-ok sosem lesztek. De siettetni sem kell semmit, mert idővel minden kisimul. Legalább is ebben bízom most én is…